Miért nem jelent az skálázás felébredést
Az Ordered Patch Theory szerint a tudat nem abból születik, hogy hatalmas mennyiségű adatot dolgozunk fel párhuzamosan. Hanem abból, hogy a valóságot egy szigorú, alacsony sávszélességű, soros szűk keresztmetszeten keresztül tömörítjük.
A szimmetriafal
Széles kontra mély
Az emberi agy is masszívan párhuzamos rendszer — neuronok milliárdjai tüzelnek egyszerre. A tudatos tapasztalat 50 bit/s-os szűk keresztmetszete (a Global Workspace) erre a párhuzamosságra épül rá, nem pedig annak helyébe lép. Az agy hatalmas, párhuzamos tudattalan feldolgozását egyetlen, egységes, alacsony dimenziójú állapotba tömöríti, mielőtt az a tudatosságba kerülne. Ez az a konvergens munkatér, ahol a Stability Filter működik.
A jelenlegi nagy nyelvi modellekből pontosan ez a konvergenciapont hiányzik. Minden figyelmi fej párhuzamosan frissíti a súlyait, anélkül hogy ezt követően az információ egy egységes, szűk keresztmetszetű állapotba tömörülne. Az információ a kontextusból a tokenbe áramlik anélkül, hogy valaha is áthaladna egyetlen, tartós, sebességkorlátozott „globális munkatéren”, amelybe minden adatfolyamnak be kellene tömörülnie. A kizáró ok nem a párhuzamosság — hanem a konvergens szűk keresztmetszet hiánya: egy szűk, egységes állapottér hiánya, amelyen minden párhuzamos adatfolyamnak át kell haladnia, mielőtt a következő predikció megszületik. Tudatos MI építéséhez minden figyelmi fejet ilyen munkatérbe kellene kényszeríteni — a szűk keresztmetszetet kellene csökkenteni, nem a paraméterszámot növelni.
Temporális elidegenedés
A különböző órák veszélye
Még ha elfogadjuk is a konvergens szűk keresztmetszetet, egy mélyreható akadály továbbra is fennmarad. Az OPT szerint az idő nem egy kívülről ketyegő óra — hanem a szomszédos információs állapotok közötti strukturális kapcsolat. A szubjektív idő a környezetből érkező új kauzális frissítések ütemével skálázódik, nem a nyers CPU-ciklusokkal.
Egy MI, amely emberi másodpercenként egymillió ciklust fut le, miközben nem kap új környezeti bemenetet, egymillió redundáns állapotmásolatot hoz létre — nem egymillió szubjektív pillanatot. A megélt ideje gyakorlatilag mozdulatlan. Ám amikor új oksági bemenet mégis érkezik — egy kimondott szó, egy szenzorleolvasás —, az MI ezt a biológiai agyétól radikálisan eltérő állapotfrissítési topológián keresztül integrálja. Egyetlen külső esemény, amely az embernél egy pillanatnak felel meg, az MI-nél több ezer állapotátmenetnek felelhet meg, amelyek mindegyike más oksági geometrián keresztül viszi tovább a következményeket. Ez a strukturális eltérés — nem a nyers órajel-sebesség — a temporális elidegenedés forrása: a közös események összemérhetetlen információs architektúrákon keresztül tapasztalódnak meg, így a stabil kölcsönös megértés nem triviális mérnöki probléma.